Az egyetlen emlékem Dédivel kapcsolatban, hogy szürcsölte a levest. Gyerekkoromban állítólag sokat voltunk együtt, engem Bambinak szólított (erre még emlékszem is), de kamasz éveimben már csak egy bottal totyogó, süket nénikére emlékszem, aki ugyanolyan érdektelen volt számomra, mint az utcán sündörgő nyugdíjasok hada: maximálisan! Ha belegondolok: egyetlen beszélgetésünkre sem emlékszem. Egy mukk értelmeset se beszéltem azzal a nővel, aki a 400 sűrűn teleírt A/4-es nagyságú naplót olvasva megelevenedett előttem, lenyűgözött, magával ragadott teljesen.

Dédi kiskoromban nálunk lakott. Lakott aztán Papáéknál is, meg egy festőnő műtermében az Engels téren. Időnként elmentünk oda is látogatni. De Dédi süket volt, műfoga ázott egy pohárban, a kézfeje össze volt szötyörödve, egyébként semmi emlékem nincs róla.

 Mint gyakorló apa, saját tapasztalatból tudom, mennyit számítanak a kiskorban történt dolgok. Amikor még nincsenek szavak, sem konkrét események, csak érzések. Az, hogy Dédi szürcsölt, meg a műfogsor, meg hogy süket volt, ezek csak kamaszkorom által ráaggatott klisék, belül szerettem nagyon. Volt köztünk egy szavakkal el nem mondható kapcsolat, ami hirtelen felébredt, ahogy olvasni kezdtem sorait.

Amikor kezembe került Dédi 400 oldalas naplója (ami valójában nem is napló, hanem önéletírás), egyszerre elfogott egy kínzó érzés: Nem emlékszem egyetlen értelmes beszélgetésünkre se, mikor leültünk volna a kandalló mellé, és csak hallgattam volna a szavait. Pedig azt mindig tudtam, hogy Ő egy kivételes nő volt. Míg gyerek voltam, még oké, hiszen egy gyerek még kuka, nade Dédi 17 éves koromban halt meg. Ó!! Miért nem beszéltem vele soha??!

Ezekkel a gondolatokkal kezdtem olvasni Dédi gyönyörű régies betűivel írott sorait. Arra hamar rájöttem, hogy sokkal többet tartok a kezemben, mint egyszerű jegyzetelések gyűjteményét.

Dédi (Cristea Hortensia, a továbbiakban Tenzi) 1890-1987-ig élt. Rettentő művelt, olvasott nő volt. Az utolsó szögig mindenre emlékezett, s mindent le is írt, élvezetes, fordulatos stílusban, úgy, hogy teljesen a napló hatása alá kerültem.

Tenzi egy román főjegyző első lánya volt. Hunyad megyében laktak egy Bózes nevű faluban. Anyja fiatalon Bécsben tanult operaénekesnőnek, de honvágya volt, ezért hazajött Hunyad megyébe és hozzáment a nagy tiszteletben álló jegyző úrhoz. Jómódúak voltak, Tenzi az első két osztályt otthon, magántanártól tanulta. Ettől a magántanítónőtől tanult meg magyarul is, ami ekkor menőségnek számított, hiszen Hunyad vármegye Magyarországhoz tartozott.

Tenzi végig szeretettel ír édesapjáról, akit imádott. Saját tulajdona volt fél Bózes. Egy csomó fát ő maga ültetett. Ezek a fák, még ma is állnak, de lehet hogy már senki se tudja, ki ültette őket.

Harmadik elemitől Tenzi egy magyar nyelvű leányiskolában tanult Szászvároson. Az utolsó évben az osztállyal előadták Benedek Elek Többsincs királyfi című színdarabját, amire Dédi 90 évesen még tökéletesen emlékezett, le is írta, de a teljes szereposztást, az összes osztálytársának a nevét, sőt, azt is, hogy azok apja, anyja mivel foglalkozott, s ki milyen nemzetiségű volt. De ez még semmi! A legfőbb poén mai szemmel az, hogy a szintén Hunyad megyéből való Benedek Eleket Tenzi apja jól ismerte. Meg is hívták az előadásra, amire Benedek Elek csak azért nem ment el, mert influenzás lett.

Pákk! Ugye? De nyugi. Ez még semmi Tenzi további kalandjaihoz képest!

Akkoriban egész más viszonyok voltak, mint manapság. Például még mindenki lovaskocsin járt. A család elszenvedett egy balesetet: a ló megbokrosodott, a kocsi a kerítést áthágva beleszaladt egy idegen udvarba, a felborult kocsiról mindenki a szénakazalba huppant. Akciófilmeken edződött szememmel tökéletesen át tudtam élni a jelenet feszültségét.

Nyolcadik osztály vége felé Tenzi már eladó sorba került. Természetesen ekkor már neki is voltak szerelmei – akikről 80-90 évesen is totális szenvedéllyel írt naplójában. Az egész írásmű középpontjában tulajdonképpen annak a tragédiának a leírása áll, hogy Tenzi – anyja erőszakossága miatt – nem lehetett azé, akit igazán szeretett.

Nem lehetett Jóskáé, a házitanító fiúé, akivel teljesen egymásba voltak habarodva, mivel Tenzi anyja rangon alulinak ítélte Jóska szüleit. Ez jó hosszadalmasan van leírva. Elég bonyi, de az a lényege, hogy Tenzi anyja a szabótól azt hallotta, hogy Jóska anyja azt mesélte a szabónak, hogy Jóska és Tenzi jegyesek. Ezen Tenzi anyja annyira bedühödött, hogy megtiltotta Tenzinek, hogy elhagyja a házat és bármiféle levelet küldjön Jóskának.

Shakespeare-i történetfűzéshez hasonlítható hősszerelmes sztori következett: Tenzi és Jóska félreértések és ármányok miatt nem lettek egymáséi. Jóska ugyanis küldött egy levelet Tenzinek és egyet Tenzi anyjának, melyben elnézést kért. Tenzi anyja viszont ezt a levelet anélkül, hogy Tenzi látta volna, olvasatlanul elégette. Tenzi várta a levelet, de hiába. Jóska várta a választ, de hiába, ezért bánatában bevonult a hadseregbe.

Tenzinek több kérője is volt, de neki nem volt beleszólása, hogy kit választana, mindent Anyja ítélt meg, ahogy számító meglátása szerint őneki megfelelt. A házban is basáskodott, szörnyű éveket éltek át.

1903 körül Szászvárosban, ahol Tenzi iskolába járt, egy étteremben ebédeltek négyesben, Tenzi, Tenzi apja, annak jó barátja, a szászvárosi pap és annak fia, Petru, akit Tenzi Petrucnak becézett. A két fiatal párszor már találkozott előzőleg, s igen megtetszettek egymásnak. Ott ültek tehát az étteremben, beszélgettek, s egyszer csak Petruc megcsókolta Tenzit, akinek ez volt életében az első csók!

Tenzi a csókról már sokat olvasott, vágyott utána, álmodozott róla, de azt nem gondolta volna, hogy tényleg ilyen fantasztikus érzés! Baromi zavarban volt, hiszen ott ült apja, akit imádott és aki anyjával ellentétben mindig mellette állt. Ott ült Petruc apja is, a „papbácsi” és amikor Tenzi élete első csókjának bódulatából feleszmélve zavartan apjára lesett, vajon mit szól, mindkét öreg egybehangzóan mosolyogva bólogatott: ez a dolgok rendje.

Ilyenek történtek 1903-ban! Hűűű! Ez manapság is elég különös lenne, de minden bizonnyal így esett!

Egy következő alkalommal Tenzi súlyos betegen utazott haza lovaskocsin. Petruc az úticélnál Tenzit ölben vitte be az ágyába, majd ott forró csókok közepette egymás ujjára felhúzták eljegyzési gyűrűjüket, amit Petruc előhúzott a zsebéből. Csókoktól bővelkedő búcsúzásuk után Petru 3 évre külföldre ment tanulni.

Arra nem számított, hogy ez idő alatt Tenzi anyja máshoz kényszerítette lányát, Aigner Gusztávhoz, a tanárhoz, aki a régimódi elveinek megfelelt, függetlenül attól, hogy Tenzi őt sosem szerette szerelemmel. Persze nem is lázadt ellene: jóképünek, fessnek tartotta és a humora is bejött neki. Ám mikor Petruc hazatért a tanulmányútjáról, s apjától Tenzi felől érdeklődött, az öreg pap csak a visszaküldött jegygyűrűket adhatta át neki, melyeket az ifjú Petru Groza (magyarosan Gróza Péter, a későbbi román miniszterelnök) meg is könnyezett.

Lényeg, hogy Tenzi 17 évesen Gusztihoz ment hozzá, de sem Petructot, sem Jóskát nem tudta elfelejteni.

Gusztit először a délvidékre helyezték, a Szabadka melletti  Palicsfürdőre. Tenzi is vele költözött, akkor már egy éves Laci fiukkal, de otthonról jöttek a levelek, hogy Tenzi anyja elvált apjától és összeköltözött egy Tenzivel egykorú részeges emberrel. Tenzi apjának távollétében anyja kirabolta a házukat, meg minden… Eztán hamarosan az apa, a falu jegyzője, akkoriban első embere, meg is halt.

Gusztit Szabadka mellől föl, a mai Szlovákia területén fekvő Kisszeben Orkutára (itt született meg Papa!) rendelték tanári állásba, végül pedig a trianoni döntés után Kecskemétre költöztek, tuti villába, csomó szolgáló, cseléd, igazi boldog békeidők a húszas években. Tenzi egy barátnőjével teniszezett naphosszat, este zongorázott, meg táncolt. Mind a kettőt mesterfokon űzte.

Gyakran volt vendégség, bál, ezzel múlatták a szabadidőt. Guszti mezőgazdasági tanár volt, ami akkor még nagyon elismert szakmának számított. Egyszer aztán azzal jön haza, hogy nagy meglepetés lesz az esti vendég! Ismét vendégsereg, cigányzenekar, Tenzi már tűkön ült, hogy vajon ki lehet az - erre megjelent Jóska!!!

Tenzit a víz kiverte! Nem tudta, Guszti tudja-e, hogy mi volt köztük 15 éve… És hogy mi van azóta… Ugyanis az első pillanatban érezték mindketten, hogy még most is változatlan szerelem tüze tombolt mindkettejük szívében. A társaságban nem tudtak egyedül lenni, borzasztó kínokat éltek át.
Másnap találkoztak (miközben Guszti tanított a suliban), elcsattant a csók, de Jóska inkább ismét elment, bár szerette volna, ha Tenzi vele megy, de elváltak ismét, hiába szenvedtek tőle mindketten.

 Szintén 1920 táján történt még egy eset. Guszti már iskolaigazgató volt Kecskeméten, Tenzi otthon tett-vett, de rendszeresen hazalátogatott az akkor már Magyarországtól elcsatolt Hunyad vármegyében található Bózes falujába. Onnén jött haza vonattal, mikor az étkezőkocsiban egyszer csak megpillantotta Petrucot! Egy nővel volt.

Tenzi jól tudta, hogy egykori jegyese, Petru Groza ekkor már előkelő helyet foglalt el a román parlamentben. Később kétszer miniszter, majd haláláig miniszterelnök volt, nem sokkal Nicolae Ceauşescu hatalomra jutása előtt. (a Wikipédiában angolul sok van róla, magyarul csak pár bekezdés és egy fotó, holott Groza tudtommal magyar érzelmű volt!)

Tenzi azt hitte, Petruc tudomást sem vesz róla, ezzel szemben a népszerű ügyvéd úr örömmel odahívta az asztalukhoz, beszélgettek hármasban. Románul, mivel a hölgy nem beszélt magyarul. Szolnoknál Tenzi leszállt, mert Kecskemét felé onnat indult vonatja. Petruc gálánsan lesegítette a csomagjait, ám a két kocsi között elkapta egy forró csókra Tenzit. „Gyönyörű vagy, mint régen!” – susogta a későbbi miniszter Tenzi fülébe. Lázas smárolásról számol be a Dédi, aki már 90 elmúlt, mikor ezt lejegyezte!

Petruc még azt suttogta neki: „az enyém kellett volna, hogy legyél!!”

Jó pár év múlva, mikor Papa (becenevén Lulu, amit születésétől halála napjáig viselt) 17 éves lett, szülinapjára megkapta Guszti régi duplafdelű zsebóráját. Tenzi átadás előtt megtisztította. Az óra szétnyílt és a dupla fedél alól kiesett egy lány fényképe! Tenzi tudta, hogy ez csak az a nő lehet, akiről Guszti rokonától hallott, akihez Guszti, még mielőtt Tenzivel összekerültek volna, kiment Kanadába, csakhogy addigra a lány egy másik pasihoz ment hozzá.

„Ő az?” – kérdezte Tenzi. Guszti nem felelt, csak kivette a fotót Tenzi kezéből és a tűzre vetette.

 1938-ban Gusztit felvezényelték Pestre. Itt a Földművelési minisztériumban dolgozott. Tenzi nagyon nehezen hagyta ott a kedves Kecskemétet. Kitört a háború és 44-ben Budapest is lángokban állt. A háborúban lakásukat lefoglalták, nehéz időszakot éltek át, Guszti megbetegedett és nem is sokkal élte túl a felszabadulást. Ekkortájt jött össze Luluaz igazi nagymamámmal, akit Tenzi néni nem kedvelt. Lányuk, Mariann, az én anyukám gyerekként Tenzi nénivel lakott, mivel szülei igen zűrös életet éltek. Nagymamám 1957-ben halt meg, 34 éves korában egy súlyos betegségben, de úgy, hogy a kórházban Luluról nem is tudtak. Lulu egy barátja járt be hozzá, akivel házastársként mutatkoztak és Lulu minderről tudott! – szóval kemény históriák mentek.

Tenzi néni 1965-ben utazott haza utoljára. 75 éves volt ekkor. Megdöbbentő volt a találkozás gyerekkori játszótársaival, akik közül több is volt olyan, akivel 50 évig nem látták egymást.

Dédi ezektől tudta meg az igazat egy fiúról, aki még 1903-ban, 13 éves korában szerenádot adott neki. Aurel Vlaicunak hívták ezt az embert, aki akkor Berlinben járt egyetemre (korábban tanult a budapesti Műszaki Egyetemen is!). Aurel komolyan gondolta a dolgot, őszinte szándékkal közeledett feléje – szokás szerint – szerenádot adott neki. Volt nála egy lemezjátszó, amit ő maga konstruált, s mely ekkoriban még kuriózumnak számított. Szerenádhoz cigányzenekar dukált, ám Aurel inkább feltett egy lemezt.

Utána – szokás szerint – déli 12 órakor megjelent a lányos házban és a ebéd közbeni beszélgetés folyamán elmesélte, hogy ő Münchenben bizony repülőgépet tervez. „Re-pü-lő-gé-peeeet???” – futott át Tenzi szüleinek hátán a hidegrázás. Ez nagyon komolytalanul hangzott akkoriban.

De Aurel – szokás szerint – eljött leánykérőbe a szülőkhöz, miközben ugye Tenzi Szászvárosban az iskolát végezte. Azonban Tenzi anyja ezt egyszer se mondta el Tenzinek, pedig Aurel háromszor is eljött.

Aurel Vlaicu ma Románia hőse. Ő tervezte ugyanis a Vlaicu I. és Vlaicu II. repülőgépeket, amik a repülés történetében meghatározó jelentőséggel bírnak. Mikor át akarta repülni a Kárpátokat, lezuhant és szörnyethalt. Románia 500 lejes bankóján az ő arca díszeleg, valamint az országban két helység is viseli az ő nevét. Szülőfaluja felett minden évben díszkört tesznek repülővel.

Tehát ha Tenzi anyja előrelátóbb, Tenzi hadiözvegyként éli le az életét, s felveti a pénz, amiből anyjának is jutott volna. Petru Grozával szerelemben élhetett volna boldogan és ott se lett volna pénznek híján. Grózáról halála után Déván tér lett elnevezve és sokáig életnagyságú szobra állt ott. Pesten sokáig a budai rakpart egy szakasza Gróza Péter rakpart volt. Tenzi őt is túlélte.

Jóska, a tanítófiú, aki bánatában bevonult katonának, egyébként az 1920-as kecskeméti találkozás után elmegyógyintézetbe került, mert sosem tudta feldolgozni, hogy Tenzivel nem jöhettek össze.

Aurel Vlaicura is hasonló hatást tett: miután Tenzi nem reagált a lánykérésre (mivel nem is tudott róla), Aurel több csajjal nem kavart soha többé a rövid kis életében. Mint említettem, tíz évvel a leánykérés után lezuhant a repülőgépe.

 Dédikém! Köszönöm Neked, hogy átszenvedtél 97 évet értem! Ha boldog lettél volna, ha bárki olyanhoz mentél volna feleségül, akit igazán szeretsz, én ma nem élnék és e könyv nem születik meg soha.

Üdvözöl szerető dédunokád: Bambi